Mikor életemben először és egyben utoljára utaztam át Szófián, lehangoló tapasztalattal lettem gazdagabb. A szocreál szürkemánia számlájára írható látvány pokollá rajzolta át a műemlékekben gazdag fővárost, csupán egyetlen óriási neonreklám sugallt némi életkedvet. Jó pár pillanatba tellett, míg orosz nyelvismeretemre támaszkodva sikerült kiigazodnom a cirill ábécé rejtelmeiben.

Oh, yeah! Apukám, ez egy Meki! Micsoda kontraszt! Innentől semmi kétségem nem volt, hogy ez a gyorsétteremlánc az őserdőtől, a Szaharán át az Antarktiszig mindenütt képes a fogyasztók szolgálatába állni. Aztán pár évre rá Rábafüzesen is sor került a nyitásra, világra jött a mi kis gasztro-Amerikánk. Hírnevéhez méltóan kijutott neki a népszerűségből, főleg a gyermekek számára jelentett igazi élményt. Jól tudjuk, ez nem a véletlen műve, a jövedelmező üzletpolitika sikeréhez a könnyen befolyásolható fiatal korosztályon át vezet az egyik legrövidebb út. Az ajándékként beharangozott giccses mütyürkék tökéletes csalik a Föld nevű bolygón, főleg a jó értelemben civilizált társadalmakban. Ugyanez elmondható az itt kínált ételekre is, bár ezen étkezdék jelenléte teljesen más célt szolgál a tengerentúlon. Míg nálunk egyfajta státuszszimbólummá vált a meglehetősen borsos árak, és csipetnyi adagok miatt, odaát a legolcsóbb, így minden réteg számára elérhető táplálkozási megoldást jelenti. Mindezek ellenére meglepő a hír, miszerint bezárt a rábafüzesi McDonalds.

Bezárt, mialatt mindenki az EU csatlakozás reményében pozitív jövőt jósolgat régiónknak, a határ közelsége és az ezzel járó tranzitforgalom miatt. Jogos a kérdés, hogy vajon hol éri meg egy gyorsétterem üzemeltetése, ha épp Nyugat-Európa kapujában nem? Erre valószínűleg csak az illetékesek tudnának megnyugtató és elfogadható választ adni, az egyszerű fogyasztó jobb híján retúrban leutazhat 12o kilométert, ha fékezhetetlen vágyat érez egy adag műeledel elpusztítására. Kritikát mellőzve, ez sovány vigasz az állás nélkül maradt egykori dolgozók számára, akik közül többen elhihették, hosszú évekre megtalálták a számításukat. A meglehetősen szűkös munkahelykínálat ismeretében helyzetük nem irigylésre méltó, a felajánlott végkielégítés vagy egy másik város éttermében betölthető állás közti döntés jóval nagyobb kockázat, mint egy globalizációellenes tüntető invitálása a morbiditás határát átlépő McAfrika névvel elátkozott ínyencség elfogyasztására.

Száz szónak is harmincöt a vége: minden bizonnyal lesz, aki nosztalgiázva gondol vissza mindenki “Meki”-jére, ám mi is maradunk egy páran, akik még mindig inkább a celldömölki resti szafttól csöpögő marhapörköltjében és a vasárnapi asztalon nyújtózkodó ormótlan rántott húsok vonzerejében hiszünk.

Soha nem sulykolták belém ennyire egyértelműen, melyik műsort is kellene jelképes tintafegyveremmel falhoz állítni. Naná, hogy a Nagy Testvérről (vigyázat, nem a volt Szovjetunió!!) van szó, aki végre, hosszú várakozás után megtisztel minket jelenlétével. Heteken át bőven volt időnk felkészülni a vészre, a harangok zúgtak, hála Till “Móka” Attilának és Liptai “Töltött” Klaudiának, aki szexcentrikus és bugyuta megnyilvánulásaival rendkívül jól előrevetítette, mit is követhet nyomon a nagyérdemű, úgy 15 hétig. Vagyis, hogy mit nem. Mert hiába hisszük azt, hogy akármi is eljátszódik a szemünk láttára, a bambulások vége mindig ugyanaz a nagy üres semmi. A játékosok idejének erőltetett kitöltése csak hamis máz, mely mögött ott a lényeg: összetörni a 12 balekot, karóba húzni az erkölcsi normákat, és mindehhez toborozni pár millió örökké éhes nézőt. Hiszen fajtánk titkon nagyon is szereti a konfliktusokat (főleg nézni), és egy zacsi ropi mellett nagyokat vihorászni más tévelygésein. A főműsoridőben leadott tusolási akció pedig a szükséges plusz, jutalom a nap végén.

Engem ez az egész egy legális kísérletre emlékeztet, ahol az alany rendhagyó módon jól érzi magát, persze csak ideig-óráig. Ez az unalmas időszak, a szemek kocsányosodása akkor indul, amikor valaki először nyúlja le a másik nőjét, vagy netán elmebomlasztó éhsége folytán a fél kiflijét. Ilyenkor illik kikiabálni anyusnak a konyhába: “Ezt figyi mamó, mingyá nekimegy!”. Aztán jöjjön a Kánaán, szisszenjen a kőbányai, és még a melóhelyi téma is adott. És akkor máris őszinte a vigyor, a foglalkozás elérte célját. Megszületett 12 darab mentálisan sérült “kényszersztár”, gazdára lelt a 15 milla és a nézőcsúcs a csillagok talpát nyaldossa. Hurrá, de jó nekünk, mi vagyunk a világ huszonvalahányadik országa, ahol a Big Brother megmutatta a valóság valóságát, olyannyira, hogy még cici is volt, meg satöbbi is.